Az interjút készítette és a cikket írta Somogyi Krisztina
A teljes anyag hosszúsága miatt két részletben kerül közlésre
A Fény Mestere díjat 2018 tavaszán 3. alkalommal adták át. A zsűri egyik tagjával, az első verseny győztesével, a 4-es metró világítástervezőjével Bányai Tamás színházi világítástervezővel és az idei év zsűrielnökével Haász Ferenc építészeti világítástervezővel, a 2017-18-as Fény Mestere zsűrijének elnökével, számos középület külső és belső világításának a tervezőjével Somogyi Krisztina beszélget.
„Az építészet akkor születik meg, amikor a napfénye beleütközik egy falba.” mondja Louis Kahn utalva arra az evidenciára, hogy a fény jelenléte alapvető feltétele mind a tér, mind a forma érzékelésének. Olyannyira természetes a jelenléte, hogy nem is feltétlenül tudatosul a használóban. Ambiens azaz körülölelő a jellege. Közegként létező minősége okán inkább csak a hiányára, a problematikus helyzetekre, avagy egészen különleges pillanataira figyelünk csak fel. Talán ez a természetesnek tűnő jelenléte az oka annak, hogy építészet és a fény összefüggéséről nincsen olyan mélységű szisztematikus gondolkodás, mint ahogyan az más témák kapcsán tapasztalható. Hiszen kötetnyi tudások gyűltek már össze építészet és anyag, építészet és tér, vagy építészet és forma összefüggéseiről. A fényről való szisztematikus gondolkodás hiányának az ellenére, a fényviszonyok kérdése természetesen számos alkalommal előkerül, így a templomok tervezése kapcsán az építészek egyik fő szempontja éppen ez. A fény, mint mesterséges állapot, megvilágítottsága belsőépítészeti munkák és a kiállítások bemutatásakor is rendre előkerül, ilyenkor gyakran a színházi világ és szcenírozott események eszköztárához közelítő megoldások kerülnek ma szóba. Egyre szűkítve a témát, maga a fényt sugárzó test, egyszerű esetben lámpa, más esetben egyedi megoldás, akár építészeti szerkezetbe rejtett fényforrás, luminóz felület, avagy a manapság valóban sokfelé nyíló technológiai innováció is tárgya az építészetről szóló diskurzusnak. Losonczi Áron Litraconjával indulóan a fény és az anyag párosításával, fény és anyag újszerű párosítása is bekerült a gondolkodásba. A téma tehát sokféle irányból megközelítésre került már, mindezek ellenére még is csak állítható, hogy Magyarországon a fény témakörében nem eléggé árnyalt, nem eléggé integrált és nem eléggé innovatív a gondolkodás.
Ennek egyik részproblémája, hogy a világítástervező ma még nem is intézményesült szakma az építészeti gyakorlatban, miközben számos országban már a tervezők kreatív csapatát erősítő alkotó, nem pedig az elektromos szakági terv legyártója. Ez a partnerség ma még csak ritkán valósul meg. Egyrészt az építész nem így gondol a világítástervezőre, másfelől építészt is hallottam már arra panaszkodni, hogy az elektromos tervezőben nem talált olyan szellemi partnerre, aki felül tudott volna emelkedni a gyártók termékeinek ajánlásán.
Építészeti oldalról talán kezdeménynek tekinthetjük, hogy a BME-n Sebestyén Ferenc vezetésével Lassú Péter a világítástervezés témában indította DLA kutatómunkáját. Az építész művészképzésben pedig a modellek készítése során alakuló tervezés alkalmas a fényviszonyokról való tapasztalatszerzésre is. Azt is itt kell hangsúlyozzuk, hogy a klasszikus műveltségű építészek számára a fényről való gondolkodás a tervezés szerves része. Nem lehet, nem is szabad leválasztani az épületről való gondolkodásról, ezért az építészek véleménye megoszlik arról, hogy a témát érdemes-e specializációként értelmezni. Abban azonban mindenki egyetért, hogy az épületek természetes és mesterséges fényállapotairól elmélyült gondolkodás, ehhez pedig különféle tudás és tapasztalás szükséges.
A fénnyel, mint szakmával foglalkozók oldaláról érzékelhető egy erőteljes szándék, hogy az építészekkel mélyebb, szorosabb és kreatívabb együttműködést folytassanak. Ennek az egyik fontos kezdeményezése, hogy 2015-ben a Fény Évében a világítástechnológiával foglalkozók fejében konkréttá vált a szándék egy díj alapítására. Azóta három alkalommal sikerrel került megrendezésre a verseny. A kezdeményezést a Lisys Projekt Kft. indította útjára. A Fény mestere címmel járó fődíj mellé számos szakmai szervezet kapcsolódott különdíjakkal, így az ERCO a Junior Master of Light díjat támogatja, a Magyar Belsőépítész Egyesület MABE a Borz Kováts Sándor különdíjjal a tárgytervezők munkáját kívánja elismerni, Bedécs Sándor különdíjjal pedig a belsőépítészetben használt olyan kiemelkedő világítástechnikai megoldásokat kívánja díjazni, melyek az adott belsőépítészeti térnek szerves részeként jelennek meg. Az MMK Elektrotechnikai Tagozata a Fénytechnikai tervezés-különdíj támogatásával a világítástechnika és a magas szintű mérnöki tevékenységet ismeri el, a Provim Kft. a Provim Mesterdíjjal pedig azt a pályázatot díjazza, amely az innováció mellett időtálló értéket teremt. Az esemény és a nívódíjak marketing és kommunikációs munkáját Freund-Hernády Zita tartja kézben, ő tartja a kapcsolatot a pályázókkal is. A beérkezett pályaművek megtekinthetők a www.afenymestere.hu oldalon, a pályázat várhatóan 2018 végén is kiírásra kerül.
A díjak is jelzik, hogy nagyon sok irányba nyitott ez a megmérettetés, amely egyszerre szépsége és nehézsége is a Fény Mestere felvetésnek. A sokszínűség a zsűri összetételében is leképezésre került, abban színházi és építészeti világítástervezők mellett építész, média és kommunikációs szakember és az előző évi nyertes is helyet kap. Jelen cikk írójaként fontos jeleznem, hogy a zsűri munkájában az utóbbi két évben részt vettem,2017-ben a zsűri elnökeként irányítottam a munkát és a még meglévő útkeresések ellenére a témát és a díjat is fontosnak gondolom. Az idei évben a zsűri további tagjai Bányai Tamás, világítástervező, az első Nívódíj győztese, Csontos Balázs, a Vígszínház világítástervezője és világítási felügyelője, Kádár Bálint, a KÉK alapítvány elnöke, Timóczki-Nagy Márton, a 2017-es Nívódíjat megnyerő Healium Decoration képviselője voltak, elnöke Haász Ferenc, világítástervező, a Madebylight tervezői közösség alapítója.
A díj kapcsán két világítástervezőt, a zsűri két tagját kértem fel beszélgetésre, mert maga a zsűrizés folyamata sokféle tudás szintetizálására és ütközésére adott lehetőséget, ettől vált izgalmassá, érdekessé. Két olyan tervezőt szólaltatok meg, akiknek gondolataiból és tapasztalataiból – véleményem szerint – árnyalt kép alakul ki azokról a kérdésekről (problémákról és eredményekről egyaránt), amely foglalkoztatja őket. Kommunikációs szakértőként és az épített környezet hatásmechanizmusaival foglalkozó kutatóként is úgy gondolom, hogy a fénnyel kapcsolatos különböző szándékok integrálása fontos új tudásokhoz vezet, jótékonyan alakítja azokat a gondolatokat, amelyek kissé ködösen, gyakran akár tévesen gomolyognak az emberekben.
Beszélgetés Bányai Tamással
A pályázatodat az első Fény Mestere díjra a generáltervező Palatium Építésziroda adta be. A Metró és a fény kapcsán számos cikk született, a világon sokfelé díjazták a különböző metrómegállókat és ezekben a fénykezelés mindig kiemelt méltatást kapott. Hogyan és mikor kapcsolódtál a munkába, mi volt a te feladatod?
Egyszeri eset volt az életemben ez a közreműködés az építészettel, alapvetően színházi ember vagyok. Régi, de számomra nagyon fontos történet ez, sajnálom, hogy azóta nem kaptam építészeti témájú megkeresést. A metró tervezésének az indításakor az építészek összehívtak egy nagyon tág, rendhagyó összeállítású csapatot: volt ott pszichológus, formatervező és engem is hívtak és arról beszélgettünk, hogy ki mit gondol a metróról. Az addigi metró vonalakat nézve, ismerve a tömegközlekedés helyzetét, ami egyébként akkor még sokkal rosszabb volt, nagyon lelkesítő volt ez a párbeszéd, nagy ívű nyitott, européer gondolkodás volt benne. Amikor pedig megismertem a különböző állomásokat, olyanokat is, ahol jelentős mennyiségben volt természetes fény-alagút kapcsolat, még érdekesebb lett a munka. A Fény Mestere díjra egy állomással pályáztunk, mert Erő Zoli (a vezető építésztervező) úgy ítélte meg, hogy nem érdemes giga-projektet beadni, nem lesz összemérhető a többi pályaművel. Azért Az Újbuda Központ állomást választottam, mert az építészeti világítási koncepció ott született meg, ezt adaptáltuk további 3 állomásra.
Mi a koncepció lényege?
Egy ilyen leásott állomáson hatalmas szerkezettel, gerendákkal kell megtartani a földet, hogy ne dőljön össze, tehát magának az alapszerkezetnek van egy nagyon jelentős építészeti eleme. Amellett érveltem, hogy a szerkezetet vonjuk össze a világítással, tehát ne legyenek lámpatestek. Eleve sok problémát felvet egy ekkora felületnek a viszonylagosan egyenletes megvilágítása bizonyos kötelezően tartandó fényértékek mentén. Nem láttuk értelmes gondolatnak, hogy lámpatesteket helyezzünk el a térben, mert ellene dolgozik az építészeti alapötletnek, a szándéknak, hogy az építészeti szerkezeteket lássuk, ez legyen az esztétikája az egésznek. A látszóbeton felületű gerendák minden állomáson ott vannak, és mi úgy érveltünk, hogy ezek világítsanak. Legyen tehát a fényforrás beleépítve. Nagyon érdekes pillanatban született meg az egész ötlet, mert már a szerkezeti tervek leadás közeli állapotban voltak, már költségelték az elképzelést. Nekünk azt kellett megoldani, hogy úgy nézzen ki egy gerenda, hogy magában hordozza a világítást. A legtöbb helyen ez sikerült, de nem mindenhol. A gerendákban kiképeztünk egy olyan kávát, amibe bele lehetett süllyeszteni a fényforrást, így építészeti egységet képez a gerenda és a fény. A szándék a szórt jellegű fény biztosítása volt. Mivel a gerenda teljes testét használtuk világító felületként, így meg tudtuk növelni a fényforrást és tulajdonképpen árnyékmentes világítást hoztunk létre. Ez filmes szálakat hoz bele a témába. Főleg premier plánoknál, amikor közeli arcokat mutatnak, nagy felületről világítanak, tehát nagy szóró felületeket tesznek a lámpák elé, ami mögé sok lámpát tesznek nagy fényteljesítménnyel. Azért alkalmazzák ezt, hogy a vetett árnyékok kicsik legyenek, akár teljesen eltűnjenek. Ez nagyon jótékonyan befolyásoljaaz arcráncokat és puha, bársonyos hatása van az ilyen fénynek. A metróban is az az elv: tulajdonképpen nem érzékelni a fényforrást, nem is tűnik fel a térben. Nem sok van belőle, hanem egy nagy a felület világít. A Bocskai úti megálló volt a legideálisabb ennek megmutatására, mert mert ott majd egy méter szélesek a gerendák.
Beszéltél arról, hogy az architektúrára milyen a hatása annak, hogy a lámpa nem rátett elem, nem design tárgy, hanem szervesül magával a szerkezettel, majd a filmes párhuzammal utaltál arra, hogy a vetett árnyék hiánya és fény a puhasága egy arcon milyen hatást ér el. Mennyire foglalkoztat téged a fény emberre gyakorolt hatása?
Nem tudományosan, de foglalkoztat. Pszichológiailag nem mélyültem el benne, de vannak megfigyeléseim és vannak érzéseim. Szerintem egy felülről érkező szórt fény nagyon kellemes érzést kelt az ott-tartózkodóban. A tér szépen átlátható, ez fokozza a biztonságérzetet. Nem lehet eltekinteni attól, hogy van egy nagyon strukturáltan kialakított építészeti környezet, amit a kellemesen bársonyos fény észrevétlenül beterít, láthatóvá és olvashatóvá tesz. Segíti a tér megértését.
Az említett metróállomás tetejét egy hajtogatott, gyűrt fém lap burkolja, aminek a plasztikját erősíti a gerendáról felfele is világító fény. Miért volt fontos, hogy felfele is világítsatok a gerendák fölé?
Ha ez a design elem nem lenne ott, csak a betonmennyezet, akkor is világítottunk volna fölfelé, mert pont az a cél, hogy az ember ne barlangban vagy alagútban érezze magát, ami biztonságérzetet csökkentené, hanem tágasságként érzékelje a teret.
Ebből a példából is kitűnik, hogy az építészeti tervezés kezdetekor már kapcsolatban kellett legyetek a tervezőkkel, hiszen a világítás a szerkezeti terveket érintette.
Igen fontos, hogy idejekorán kialakuljon a kapcsolat, amikor még nincsen minden úgy lezárva, hogy adott esetben ne lehessen hozzányúlni. Amikor betonépítészetet vizsgálunk, akkor egészen az elején érdemes keresni a kapcsolatot, mert fontos, hogy a lámpatesteket ne látható kábelekkel kössük össze.
Alapvetően te színházi ember vagy, a munkáid ott valósulnak meg. Említs egy olyan produkciót a közelmúltból, ami érdekes feladat volt a világításterv szempontjából.
Nagyon szerencsés pillanatban beszélgetünk, mert most vagyok túl egy olyan munkán, ami érdekes volt és tanulságokkal, tanulással is járt. A Katona József Színházban az Ithaka című produkciónak két hete volt a bemutatója. A díszlet nemcsak a nézőknek szokatlan megoldás, hanem nekem is izgalmas feladatot adott. A színpadot egy teljes félkör horizont zárja le, ennek a felülete 2 centis, csillogó, élén kék szalagok sokaságával telített. Egy zárt falfelület tehát összességben, de az elemei vékony szálak, amelyek állandó csillogást, fénytörést adnak a színjáték hátterének. Ezzel nyilván kezdeni kell valamit, meg kellett oldani, hogy dramaturgiailag hogyan legyen beilleszthető az előadásba. Tulajdonképpen a revüszínházban használnak hasonló anyagokat, de azok effekthatások, tehát bizonyos revüszámhoz leeresztik, csillog-villog, aztán felemelkedik. De ebben darabban ez állandó és nem neutrális színű, hanem élénk kék, mert hogy tenger. A történet bizonyosan ismert: Odüsszeusz 10 éves utazása. A csillogó kék háttér erős és egyértelmű jel, de közben egy teljesen absztrakt tér, semmi köze nincsen a realitáshoz. Ennek a felületnek a világítása és a vetítések megoldása nagyon komoly fejtörést okozott. Ami a végeredményben nagyon érdekes, hogy a videó technikát szinte észrevehetetlenül tudtuk bevonni a világításba. Próbálunk különféle arculatokat előállítani, ezeknek a sorában ott van a videó technikai is. Nagyon meglepett, hogy a fénnyel történő színezés nem működött a díszletben, csak hangsúly-eltolásokat tudtunk csinálni, de a kékséget fénnyel nem tudtuk megszüntetni. A videó sajátossága, hogy egy fényforrásból az egész felületet egyszerre vetíti be, így amit arra a képre ráteszel, az megjelenik. A képet mozgatni tudod, folyamatos szín-mozgásokat nagyon sok effektust tudtunk ezáltal elérni. Vannak figurális, felismerhető vetítés elemek a darabban, pl. Kalüpszó nagyon centrálisan van elhelyezve, és egy Nap szimbólum és sugárzás jelenik meg mögötte, más esetben a kép absztrakt marad és van, hogy a videó kifejezetten világítási funkcióval bír.
Mikor és hogyan kerül bele a világítástervező a munkába? Alkotó vagy technikai a te munkád? Hogy tekintenek rád?
A színházba a rendező először a díszlettervezővel kerül kapcsolatba. És amikor ők meghányják-vetik, hogy a rendező mire készül, és elkezdődik egy párbeszéd közöttük, akkor jön a díszlettervező a saját dolgaival. Amiről az előbb beszéltem, annak az alapja egy erős díszlettervezői gesztus. Az Ithaka darabban Balázs Juli díszlettervező hívott be a munkába, a rendező Székely Kriszta, a videó designer Varga Vince voltak. És hogy a világítástervező technikai ember vagy művészember? Tehát alkotó fajta, ami kreatív gondolkodást igényel avagy mérnöki, technológiai? Erre nem tudok választ adni. Ez a szakma egy átmenet. Azt tapasztalom, hogy a különböző világítástervezők különböző irányokból érkeznek, így van, akinél dominánsabb a technológiai gondolkodás és van akinél erősebb a művészi. Az én pályám elindulásában egy francia világítástervező-nőnek, Dominique Bruguiere-nek volt nagy szerepe. Ő egyértelműen értelmiségi, művészi oldalról jött, egyáltalán nem volt műszakilag képzett, így került be a színházi világításba. A legnagyobb francia rendezőkkel dolgozott együtt, jelentős figurája a francia színházművészetnek ilyen értelemben. Viszont a többség, inkább műszaki irányból közelített, képzettségemet tekintve én magam is. Nekem eredendően ugyan rendezői szándékaim voltak, de nem volt erre akkor még lehetőségem, és időtöltésből, tanulási célból mentem a Kaposvári Színházba. Ott találkoztam először a világítással, mint világosító kezdtem a szakmát megismerni. Az indíttatásom művészi, de a tapasztalat a műszaki oldalról indított.
A Fény Mestere díjban is ott van ez a kettősség. Számodra mi volt az elmúlt két évben számodra izgalmas?
A szemlélet: hogy ez nem egy technikai díj vagy, hogy nincsen leszűkítve az építészeti-világításra, hanem ki tudja nyitni az ajtót és bármilyen irányból be lehet menni. Lehet házakat világítani, tárgyakat világítani és még műalkotásokat is lehet létre hozni, mint azt az idei győztes példája mutatja. Szóval nekem ez a legszimpatikusabb benne, hogy a spektrumnak az egyetlen gyűjtőpontja a fény és nem kötődik az egyéb szakirányokhoz.
A zsűrizés során sokan vagyunk, sokféle szempontot képviselünk. Az hogy ki a nyertes, konszenzus eredménye. Neked a két év zsűrizés során volt-e olyan munka, ami nem a kedvenced volt, de felkeltette az érdeklődésed, foglalkoztatott?
Nagy kedvencem volt a Circle Pier, a forgó fényű móló Dániában és az idei győztes Mátrai Erik – Porticus pályaműve. Utóbbi már nem építészeti világítás, bár hordoz építészeti struktúrát magában, hanem műalkotás, és közel áll a színházhoz. Ez egy fényinstalláció és színházi gondolattokkal határos.
Az idei díjkiosztó fény-környezetét te tervezted. Egy izgalmas padlástérben voltunk, a faszerkezetet látványos fények emelték ki, a színpad néha teljesen elsötétedett. Az építészeti karakter, az esemény forgatókönyve? Mi határozta meg a munkádat?
Kicsit messzebbről kezdem a választ. Látszólag nagyon érdekes feladat, ha az ember szabad kezet kap, azt talál ki, amit akar. De mindig vannak megkötések. Ennél a feladatnál egy világítási eszközpark volt a rendelkezésemre bocsátva, ennek a lényege a showtechnika. Ebből dolgoztam. Elsőként a teret mérlegeltem, ami ott nagyon specifikus, több szempontból is teljesen egyedi. Az egyik érdekesség az ácsolt gerendarendszer, ami függőleges oszlopokból és ácsolt keresztgerendákból állt. A másik igazi szokatlanság, hogy átlátszó volt a padló, egy fém rácsszerkezet, ami azt jelentette, hogy az ember állandóan maga alá 3 méterrel le tudott nézni. Van egy tér alatta és felette a fa mennyezet. Azt mérlegeltem, hogy hogyan tudom ezt a teret megerősíteni. És érdekesség volt az is, hogy a falak feketék voltak, így ha belenéztél a térbe, a háttér mindig fekete volt. Nagyon sötét volt, ami okozhatott bizonytalanság-érzetet.
Nekem volt egy erőteljes sötétség-élményem, mert a produkció előtt és a produkció alatt sokszor voltam hosszabb ideig teljes sötétben. Mennyi ideig lehet sötétben egy ember úgy, hogy ne érezze, hogy magára maradt, hogy ne legyen félelemérzete, vagy a biztonságát ne érezze veszélyben. Ez egy színházban alapvető kérdés, erről biztos van gyakorlatod.
A megnyitó egy tartózkodó térben volt. Amíg nem volt a rendezvény, addig kint várakoztak, beszélgettek az emberek és ott volt a társadalmi kapcsolat térsége. A színházban ez másképp van, mert miután a nézők elfoglalják a helyeiket, onnantól fogva sötétségben ülnek. A színházban sötétből nézzük a megvilágított teret. A sötétség a Fény Mestere díjátadó kapcsán nem is fogalmazódott meg bennem, de van egy alap dolog: a fényhatások akkor működnek, ha egyébként nincsen sok fény. Tehát a megvilágított dolgon érzékelhető fény akkor hatásos, ha a tér többi részét sötétben hagyjuk. Ezzel balanszírozni kell. Ez a színházban, a színpadvilágításnál is felmerül, mert egyfelől az egész képpel akarok vizuális hatást gyakorolni, másfelől a színészetnek van egy szöveg- és érzelemátadó funkciója, amit gyengít, ha nem látom őket jól. Persze erre is vannak kivételek bizonyos drámai pillanatokban. De azért alapvetően, egy beszédes darabnál a néző részéről az az igény, hogy jól lássa a színészt. De ha jól megvilágítom a színészt, akkor lerontom a vizuális hatásnak a hatékonyságát. Ez a konfliktus létezik a színpadon is, és ebben a térben is létezett. Én ezért próbáltam a fa pillérek tövében használni a lámpákat a díjátadón, amiket a térben random-szerűen helyeztem el. Az volt a szándékom, hogy a fényforrás viszonylag közel kerüljön az emberekhez mindenhol a térben.
Említetted, hogy a metró óta nem volt építészeti feladatod és ezt sajnálod. Követed-e ennek ellenére az építészeti világítástervezés új példáit?
Érdekel az építészet, de nem foglalkozom most vele. Feladat-orientált szakma a miénk, a színházakban nagyon sok a munkám. De ha kapnék ilyen megbízást, újra belevetném magam.
