Böröcz Sándor írása a Magyar Építőművészet című magazinban olvasható.
1879. október 22, Menlo Park, New Jersey – sokan tartjuk ezt a napot mérföldkőnek az elektromos világítás történetében, hiszen ezen a napon Edisonnak és munkatársainak sikerült elszenesített pamutszál segítségével több mint 13 órán át üzemelő elektromos lámpát létrehozniuk.
Nem sokkal később már elszenesített bambuszrosttal és tökéletesebb vákuumtechnológiával elérték az 1200 órás élettartamot is, de az elektromos világítás nagy tömegű elterjedését az 1904-ben Magyarországon kifejlesztett wolframszálas izzólámpa tette lehetővé (Hanaman Ferenc és Just Sándor). Bár elektromos ívlámpákat már a XIX. század első felében is használtak egy-egy városban alkalmi világításokhoz, de állandó mesterséges világításra sem az ívlámpák, sem a nehezen irányítható fényű gázégős lámpatestek nem voltak alkalmasak.
Mielőtt továbbmennénk, nem állom meg, hogy Edison és magyar munkatársa, Fodor István, valamint a párizsi Opera elektromos világítási történetének egy, talán kevéssé ismert szeletét fel ne villantsam. Az Operaházat 1875-ben avatták fel, és az épületet akkoriban a világ nyolcadik csodájának tartották, egy kortárs szerint „az emberi kultúra evilági katedrálisa” volt. Elsősorban méretei, és korának leghaladottabb technikai felszereltsége indokolták a lelkendezést – többek között ide értették a felszerelt gázvilágítást is.Az 1881-es párizsi Világkiállítás idején – ahol Edison izzólámpa bemutatója volt az egyik szenzáció -, 6 évvel az Operaház átadása után már rájöttek, hogy a gázvilágítás súlyosan veszélyezteti az épület belső művészeti alkotásait. A mennyezeti festményeket fekete korom fedte, és az évek során szükségessé váló tisztítások károkat okoztak a freskókban. A gázvilágítás által fejlesztett kénhidrogén rongálta az arany
ozást, a bronzdíszeket, megtámadta a márványdíszítéseket, még a kőszobrokat is.A Világkiállítás Nagybizottságának tagja volt az Opera építésze,Charles Garnier is, aki meglátta a lehetőséget Edison világítási rendszerében. A kiállítás alkalmával szerzett tudomást az Edison-féle új rendszerű, üveggolyóba zárt izzólámpáról, és ettől az új világítási rendszertől remélte örökbecsű alkotásának megmentését. Sikerült is végül Garniernek kivívnia, hogy egy nagyobb arányú világítási kísérlet céljára magát az Operát bocsássák rendelkezésre. A „világítási verseny” 4 résztvevője ívlámpákkal, míg hárman – köztük Edison – izzólámpákkal szerelték fel az Opera különböző tereit. Edison kiváló magyar munkatársa, Fodor István az Opera körül létesített fabódékba telepített áramfejlesztő dinamókat felügyelte a világítási próba során, melyekből – szikratávírón keresztül – egyre nagyobb és nagyobb feszültséget kívántak a világítási próba során. A kísérlet utolsó fázisáról olvassuk Fodor István izgalmas beszámolóját:
„…Közben az én dynamóm egyik keféje veszedelmesen szikrázni kezdett. A kefetartó acélrugója annyira megpuhult, hogy a kefe minden pillanatban leeshetett a kommutátorról. Fogd meg a kefét és szorítsd le a kezeiddel! – kiállított át hozzám Mat Force a dynamója mellől és én azonnal megfogadtam a tanácsot. Kezemet a zsebkendőbe csavarva megragadtam a kefét és teljes erővel odaszorítottam azt a kommutátorhoz. Szörnyű pillanatok voltak ezek. A zsebkendő nem védett a villanyáram ütései ellen és a forró fém összeégette a kezemet. Már úgy éreztem, nem bírom tovább kitartani a fájdalmat és csak az a tudat adott erőt, hogy egész jövőnk forog kockán. Az egy-két perc óráknak tűnt számomra, míg végre újból kattogni kezdett a jelzőkészülék: Vége! Kikapcsolni! A következő pillanatban Mat Force ugrott oda hozzám és kikapcsolta a dynamót. Szinte öntudatlanul ejtettem ki kezemből a kefét … A csatát megnyertük!…”
A hőskorban nem ritkán még ennyire „forró” kapcsolatban volt az elektromosság és a világítás…Persze a gázvilágítás átalakítása az Operában nem ment egyik napról a másikra. Szinte pontosan négy évre volt szükség, hogy Garnier bejelentse 1885. októberében az átalakítás befejezését. Az Opera területén összesen 6200 izzólámpát és 14 lámpahelyen ívlámpát helyeztek üzembe.
Az elektromos világítással a XX. század elejétől az épített környezettervezői, fejlesztői, azaz az építészek olyan eszközt is a kezükbe kaptak, melyről korábban nem is álmodhattak.Épületeiket, műtárgyaikat, az anyagba zárt teret addig csak egyféle külső fényben helyezhették el, mely fény a természetes fény volt. Ez a fény a napszakok váltakozásával a fehér sokféle árnyalatát adja, hajnalban és alkonyatkor vöröses-sárgás fehér színben füröszti a környezetet, napközben a sárgás és kékes árnyalatok kiegyenlítődnek, ugyanakkor felhős időben az erős kékes-fehér szín dominál. Tiszta időben a napsugár hatására a tárgyak, épületek folyamatosan változó fény-árnyék játéka is izgalmas eszközként használható. Ugyanakkor a XX. század elejétől a természetes fénytől teljesen eltérően viselkedő új, mesterséges fény kezelését, használatát kellet az építészeknek megtanulniuk. Ez az esti, éjszakai mesterséges fény stabil fehér színű lett, nem csak egy forrásból sugárzott, hanem sokfelé szétosztható lett a kiindulása, ráadásul kezünkbe kaptuk a fénykéve, a fénysugár irányítását is. Ez a mesterséges fény nem változtatta folyamatosan a helyzetét, ily módon jól tervezhetővé vált a hatása, ugyanakkor azzal számolni kellett, hogy az esti fény, az esti világítás nem jöhet a Nap pozíciójából, így tárgyaink, épületeink a mesterséges fényben biztosan más látványt nyújtanak majd esténként.
Legalább ekkora kihívás, de izgalmas kihívás volt az az új lehetőség is, hogy az épített térben belül is újfajta gondolkodás kezdődhetett el a mesterséges fénnyel az elektromos világítási kor hajnalán. Évszázadokon keresztül a mécsesek, gyertyák és olajlámpák az épületek, otthonok funkcionális világítását tudták csak megoldani – azt is csak épp-hogy. A nemesi, főúri épületekben különleges eseményeken, ünnepélyek alkalmával használt sok ezer gyertya és mécses is csak arra volt alkalmas, hogy a gyengén világított esti hétköznapokat rövid időre elfeledtessék. A gázvilágítás viszonylag rövid kora ugyan hozott némi előrelépést, de a tűzveszély kockázata ugrásszerűen megnövekedett. Jó példa erre a az 1814-ben, Napóleon legyőzése és a béke helyreállítása tiszteletére a londoni St. James’s parkban emelt 24 m magas fa pagoda esete, melyet 10 ezer (!) gázégővel szerettek volna megvilágítani, s mely építmény a gázégők első bekapcsolását követően még aznap este hatalmas fáklyává vált és porig égett. Az elektromos világítás elterjedése és fejlődése egybeesett egy nagy technikai-technológiai fejlődéssel, valamint az ezzel járó társadalmi változásokkal, továbbá szélesebb tömegek anyagi jólétének általános növekedésével is. Ezek a változások, valamint az elektromos világítás egyrészt sokkal komfortosabb funkcionális világítás kialakítását engedték meg az épületekben, másrészt egyre kifinomultabb eszközöket adtak az építészek kezébe a tér és a mesterséges fény, a világítás, és a világítás által létrehozott hangulatok tervezésére.
Már a múlt század 10-es éveiben megalakult a Nemzetközi Világítási Bizottság (CIE), mely azon túl, hogy a világítástechnika elméleti kérdéseivel foglalkozott, folyamatosan készített kiadványokat, szervezett konferenciákat a világítás gyakorlati kérdéseiről is – azaz a világítástechnikai ismeretek terjesztése, oktatása a kezdetektől fontos cél volt. Magyarország ebben a tekintetben sokáig az élvonalban haladt, mivel Berlin után Budapesten alapította meg Zipernovszky Ferenc a Tungsram Rt. és a Magyar Villamos Művek Országos Szövetsége a Világítástechnikai Állomást 1927 őszén. Zipernovszky 30(!) éven át vezette ezt a hihetetlenül nagy tekintélynek örvendő állomást, mely rendkívül nagy szerepet töltött be a magyarországi világítási kultúra fejlődésében. Az Állomás igen népszerű lett, főiskolák, egyetemek kihelyezett órákat tartottak ott, megindult a mérnökök, tanárok és építészek posztgraduális képzése is. Népszerűségére jellemző példa, hogy 1935-ben 192 rendezvényén 18600 fő vett részt! Az Állomás egyik egyedülálló terme az 1936 őszén létrehozott Fényarchitektúra terem volt. A terembe épített demonstrációs rendszert elsősorban építészek számára tervezték és létesítették. Mivel a világítás oly sok szállal kapcsolódik az építészethez, e teremben modellezték a legfontosabb építészeti elemeket (oszlopok, reliefek, ablakok, szobrok, vízesés…), és azokat távvezérelve különböző világítási effektusokkal világították be. Például különböző irányokból, különböző erősséggel, változó színekkel vagy éppen sziluett világítással – így összesen mintegy 120 világítási effektust lehetett csak abban az egy teremben bemutatni. A fény, a mesterséges világítás művészi lehetőségeit demonstráló berendezés egyedülálló eszköz volt az építészeti oktatásban. Csak példaképpen említem meg, hogy 1936. november 1-én a kor legfontosabb építészeinek mutatták be a Fényarchitektúra termet. A 46 résztvevő közül a vendégkönyvben tallózva ilyen neveket találunk: Molnár Farkas, Kósa Zoltán, Tolnay Pál, Kaesz Gyula, Györgyi Dénes, ifj. Lechner Jenő. A Világítástechnikai Állomás 75 éven keresztül nagy sikerrel működött Budapesten, de sajnos a 2000-es évek elejére fenntartója már nem vállalta további működtetését, így egy nagy múltú, a magyar világítástechnika haladó szellemiségét sokáig hordozó hellyel lettünk szegényebbek.
Ugorjunk azonban most egy nagyot, Edison találmányától úgy 100 évet. Általános vélekedés, hogy a 4. ipari forradalom 2012-ben kezdődött el a világban. A világítástechnika is egy robbanásszerű forradalmat élt meg, de ez valamivel korábban kezdődött. Már a múlt század 50-es éveiben komoly eredményeket értek el a kutatók a szilárdtest fényforrások fejlesztésében – mely fényforrást nevezzünk egyszerűen LED-nek (Light Emitting Diode – világító diódá-nak). Ezeket a fényforrásokat először csak jelzőfényként használták, és csak néhány színben – piros, zöld, sárga – volt elérhető, fehérben nem. Azonban 1994-ben kutatók kifejlesztették a nagy fényáramú kék LED-et, mely mérföldkő volt a világítástechnikában, mivel ez volt a kulcsa a világításra is használható fehér LED-ek kifejlesztésének. Kicsit mostohán bánt az elismeréssel a tudományos világ, hiszen a fejlesztésben élen járó kutatóknak – Akaszaki, Nakamura és Amano – csak 20 évvel később, 2014-ben ítélték oda a fizikai Nobel-díjat. Ezzel a felfedezéssel azonban egy – Edisonéhoz hasonló nagyságrendű – forradalom indult el a világítástechnikában, és sok szempontból újra értelmezte a már megtanult világítási szabályokat, felforgatta a világítási ipart, és a tervezőket, építészeket újra tanulásra fogta. Ez a LED forradalom nagyjából az ezredfordulón indult el világhódító útjára, még ha az első éveiben – hasonlóan az izzólámpához – komoly gyermekbetegségei is voltak.
Mi minden változott a LED-ek megjelenésével?
Szinte semmi nem maradt a 100 évvel korábbi Edison-éra fényt létrehozó fizikai alapjaiból. Ha szigorúan fizikai szemszögből nézzük, akkor az izzólámpa és a LED teljesen más elvek szerint működik: az egyik un. hőmérsékleti sugárzó, azaz egy fémet addig melegítünk, amíg olyan hőfokra nem ér, hogy a hő mellett fényt is kibocsát, a LED viszont félvezető anyagok átmenetén vándorló elektronok hatására fényt bocsát ki – bár hőtermelés itt is megjelenik. De minket a fizikai alapok ma már kevésbé érdekelnek, inkább az új fényforrás fénytechnikai jellemzői, de még inkább az általa kínált új lehetőségek izgatnak igazán. Az egyik ilyen új lehetőség az, hogy a LED-ek szinte bármely fehér árnyalatban világíthatnak, azaz a sárgás-fehér színtől a kékes fehér színig a fehér összes árnyalatát – színhőmérsékletét – produkálhatják. Ráadásul egy egyszerű technika segítségével mindezt akár egy lámpatestbe építve, és vezérelve is képesek nekünk előállítani, azaz a fehér szín árnyalatait bárhol reprodukálhatjuk. A másik nagy lehetőség abban rejlik, hogy a LED, mint színes fényforrás is rendelkezésünkre áll, mely a világítással létrehozott személyi vagy közösségi hangulatok egész tárházát nyitja meg előttünk. Mivel a LED, mint fényforrás igen kompakt, kis területű fénysugárzó eszköz, ezért könnyen kombinálhatók a fehér árnyalatait létrehozó LED-ek a színes LED-ekkel, és így már egy szinte végtelen lehetőségeket kínáló új világítási eszközt kapunk a kezünkbe, mindezt úgy, hogy még ezt az eszközt könnyedén, irányítani, távvezérelni is tudjuk.
A LED világítás számtalan előnye mellett azonban mégis számos kockázattal, illetve óvatos meggondolással is számolnunk kell. Az egyik ilyen kockázat a fehér LED világításnál jelentkezik, mivel ezen fényforrások színhűsége – színvisszaadása – sok esetben igen gyenge, így a megtervezett terünkben alkalmazott színek e világításban gyengén vagy torzan jelennek csak meg. Ráadásul, a korábban alkalmazott színvisszaadási mérőszámok sem nyújtanak mindig biztos támaszt, mivel azok a mérési és kiértékelési eljárások még a „hagyományos” fényforrásokra lettek kifejlesztve. Alapos megfontolást kíván a tervezőktől a színes fényforrásokkal előállítható színek színtere, hiszen sok esetben szeretnének pl. pasztell tónusokat előállítani, melyre az egyszerű három színt (RGB) tartalmazó rendszerek alkalmatlanok.
A fentiek ellenére a LED világítás forradalma végigsöpört a világon, és ha kissé csökkent is a fejlődés tempója, de a mai napig is tart. Folyamatosan felrúgja az évtizedes, korábbi bevett szokásokat, világítási szabályokat. A fejlődés sebessége miatt még a szabványosítása is csak csekély mértékű, alig látható. Ugyanakkor soha nem látott izgalmas világítási eszközök jelennek meg, és már nem csak a világítás hangulatát tudjuk eddig nem látott finomsággal, árnyaltsággal beállítani, de újfajta eszközként is megjelent: közösségeket építhet.
Még a 80-es évek végén személyes élményként ivódott belém a fény, a világítás közösségépítő ereje. Akkoriban a Tungsram létesítmény mérnökeként volt szerencsém Kínába kijutni, ahol az általunk, a Feng-Tai stadionba tervezett sportvilágítás végső beállításán és beüzemelésén dolgoztunk. A világítási rendszer beállítását követő első esti bekapcsolás során a stadionon kívül is mértünk világítást, hogy lássuk, mennyi „felesleges”, szórt fény jut ki a stadionból. Nagy élmény volt látni, hogy az egyébként igen gyéren megvilágított környék a kijutó szórt fényében „fürdött”, és ezt kihasználva megindult az esti társasági élet. Családok ültek ki az utcára sámlikkal, hokedlikkel, s még asztalokat is kihoztak, hogy üdítők mellett beszélgethessenek, olvashassanak és még játékok is előkerültek. Ez a fajta közösségépítés mára tudatossá vált, és a világítás ebben sokszor kulcsszerepet játszik. A közelmúlt egyik ikonikus példáját nyilván sokat ismerik: ez a san franciscoi Öböl híd (Oakland Bay Bridge) világítási projektje, mely magánkezdeményezésként indult, és végül nagyrészt magánadományokból valósulhatott meg. 
A fényszobrairól híres művész, Leo Villareal álmodta meg a híd északi oldalának különleges, soha nem ismétlődő, folyamatosan változó, és az alatta lévő vízre és a híd forgalmára reflektáló világítási mintázatait. Az egész projektet a helyi közösség folyamatos figyelme övezte, mely a sok támogatásban is kifejeződött, és végül oly’ nagy siker lett, hogy azóta a világon több, mint 50 millióan látogattak el a hídhoz, hogy megcsodálják a híd és a fény esti játékát.
De egyvalamit ne feledjünk: egy alapjaiban megváltozott, teljesen új világítási korszak kezdődött el nemrégen. Ahogy az izzólámpa korszakának elején megindult az új világítási rendszer oktatása, valamint a tervező társadalom igényeire épülve a továbbképzés is, a mostani paradigmaváltás ugyanezt követeli meg. Elődjeink annak idején létrehozták a Világítástechnikai Állomást, ahol építészek és mérnökök közösen fejlesztették ismereteiket, belépve az elektromos világításvilágába.Úgy vélem, hogy ma ismét szükség lenne erre az összefogásra, hiszen továbbra is az építészek kell, hogy tovább szőjék városaink, településeink szövetét és újfajta közösségi tereket, hangulatokat, interaktív megoldásokat kell létrehozniuk, melyek újfajta LED fényeit értő módon kell ezekhez a terekhez hangolniuk.
Nagy lehetőség és egyben nagy felelősség is ez, meg kellene találni az együtt gondolkodás, együtt-tanulásformáját és színterét. Így emelhetnénk fel újra a magyar tér-világítás-kultúra, vagy ahogy nagy elődjeink egykoron hívták, a „fényarchitektúra” ügyét.
